Beszélgetés Magdu Anita Lorella művészetterapeutával

Az interjú helyszíne: Budapest, Kockacsoki – ÁLOM Alkotók csoportszoba

Az interjú időpontja: 2016. 03. 29. (19.00)

Az interjú alanya: Magdu Anita Lorella művészetterapeuta

• Mióta foglalkozol művészetterápiával?

Mondhatnám, hogy születésemtől kezdve, de nem igaz. 2013 – ban végeztem az MMSZKE – ben, és gyakorlatilag azóta foglalkozom művészetterápiával. Korábban már érdekelt a művészetterápia, mert a szakdolgozatomat is művészetterápiából írtam még a Bárczin, gyógypedagógus képzésen. Akkor a Bárkában dolgoztam, lakóotthon vezetőként. Az ott lakó fiatalok alkotásaiból csináltunk egy kiállítást. Ennek kapcsán írtam arról, hogy milyen hatással van a művészet a fogyatékos emberekre.

• És milyen hatással van rájuk?

Amit ott láttam és tapasztaltam az az, hogy valami fantasztikus módon megnyílnak. A terápiás hatása igazából abban volt, hogy egyrészt egy megnyitott, relaxált állapotba kerülnek, amitől általában mindenki megnyugszik. Van egy azonnali hatása. Az alkotás folyamata vagy a zene azonnal lenyugtat. Főleg, ha nem várnak el tőled teljesítményt, mert ugye nem az a cél, hogy valamilyen „hiperrealista” alkotások szülessenek. Hosszú távon (az is egy ilyen egyéves folyamat volt) sokkal nyitottabb lett a személyiségük, befogadóbbá, kiegyensúlyozottabbakká váltak.

• Mi vezérelt erre a pályára?

A művészet engem nagyon érdekeltek már kamasz koromban is. Színész szerettem volna lenni, színjátszó csoportokba jártam. Később felvételiztem és fel is vettek Szegedre, rajzszakra. Oda jártam egy évet. Ezt az irányt szerettem volna mindenképp követni. És persze a családomban is halmozottan jelen van, mert az anyukám is művészettel foglalkozott, apukám is. És most a gyerekeim is valamilyen művészethez közeli dologgal foglalkoznak.

• Mit ad neked a művészet?

Személyesen nekem mindig egy fordulópont az életemben, amikor alkotni tudok. Akkor érzem magam leginkább harmóniában. A kreativitás annyira az ember személyiségéhez, lényéhez tartozik. Ha ez hiányzik, akkor szerintem eleve van egy diszharmónikus lét. És nekem sokat segített, hogy visszataláljak önmagamhoz, nagyon segít az önismeretben. Mert a művészetterápiának a sajátossága a nonverbalitás. Ha tudjuk, akkor egy körben meg tudjuk beszélni azt, hogy mi az ami történt veled a folyamat közben, hogy érezted magad benne. De alapjáraton az, ami hat, az a művészetterápiás folyamat, maga az alkotás.

• Hogyan kerültél kapcsolatba az Álom Alkotókkal?

Mondhatnám, hogy én hoztam létre az ÁLOM Alkotókat, az ötlet és a név tőlem származik. Ahogyan a pályázatok megírásának az ötlete is. Mivel elég régóta foglalkozom az autizmus területén azt érzékeltem, hogy nagyon nagy hiány van az autizmussal élőknél. Abban van hiány, hogy nagyon kevés a kreatív önkifejező műhely, vagy csoport. Számukra inkább a fejlesztő terápiákra fektetik a hangsúlyt, amelyeknek meg van a szigorú rendje. Számomra egy kicsit rigid. Többektől hallottam azt, hogy amennyi előnye van ezeknek az autista specifikus terápiáknak, annyira be is zárja őket ebbe a világba. Egy felnőtt autistákkal foglalkozó, holland pszichológus, Peter Vermeulen tartott tavaly Budapesten előadást erről a témáról, -„Az Autizmus mint kontextusvakság”- aki ezt állította,   volt, aki ezt állította, hogy hátránya is van annak, ha valakit nagyon erre szocializálnak. Mennyire megnehezíti a társadalomba való beilleszkedését, mert bezárja a saját világába. Tehát amennyire segíti, annyira be is zárja. Sajnos ugye mindennek két oldala van. Azt érzékelem, mivel magánemberként is voltak kapcsolataim autistákkal és azt láttam, hogy nagyobb igényük van a kapcsolódásra, mint mi azt feltételezzük. És ők szeretnének kijönni ebből a világból. A csoport tagjai között is van olyan, aki bár nem tud beszélni, de megvan az a vágy benne, hogy szeretne kapcsolódni. Tehát neki nem az a boldogság, hogy ott üljön egy sarokban, és akkor valamilyen képi megsegítéssel elmondja, hogy mire van szüksége. Ő is „normálisként” szeretne kapcsolódni. Visszatérve a kérdéshez a norvég civil alapnál akkor indultak ilyen hasonló pályázatok ki – és nagyprojektre. Lacitól megkérdeztem, hogy mit szólna hozzá, ha mi is pályáznánk. És az egyik csoporttársam a Gargya Marietta is nagyon jó ötletnek tartotta. Gyakorlatilag a Mariettával és a Lacival találtuk ki közösen, hogy hogyan is működhetne. Maga a pályázat megírása is a hármuk közös munkája volt.

• Mennyire speciális terület ez?

Annyira speciális, hogy nagyon kevés Magyarországon az, ahol művészetterápiás foglalkozás van autistáknak. Az MMMSZKE – ben van például K. Cs. évek óta dolgozik kiscsoportban autistákkal. Illetve a MOHA – nak van képzőművészet - terápiás műhelye. Magyarországon tehát nincs nagyon, külföldön viszont sokkal inkább használják, például Amerikában, vagy a Benelux Államokban. Tehát az, hogy autistáknak önsegítő csoport, arra még Magyarországon nem volt példa, ilyen művészetterápiás eszközökkel. Sokan csinálnak workshopokat, műhelyeket nekik, mint például az Aura Egyesület. Kifejezetten ezzel a módszerrel dolgozó önsegítővé válást segítő csoporttal én eddig itthon nem találkoztam.

• Autistákkal mennyire lehet nonverbális terápiát használni?

A mi tapasztalataink azok, hogy megnyílnak rá. Természetes van, aki elutasítja, vagy valaki nehezebben kapcsolódik a terápiában. De nyitottabbak lettek rá idővel. Volt olyan, aki kifejezetten a művészetterápia miatt jött, volt, akit kifejezetten a művészet érdekelt, tehát a rajz, a festés, a zene. Akikhez közel áll ez, azoknak hívószó volt. De volt, akit ugyanakkor ez elriasztott. Vagy voltak olyanok is, akik a terápia szó miatt azt gondolták, hogy valamilyen fejlesztésről lesz szó.

Akik maradtak a csoportban, én úgy látom, hogy azok nyitottak lettek rá. Komplex művészetterápiát használtunk, vannak benne művészetterápiás eszközök, de nem kizárólag csak azok. Ezért mindenki megtalálta azt, amiben ő jó. Tehát aki nem szeret rajzolni, az is be tudott kapcsolódni. Mert volt zene, volt mozgás része, volt történet leírás, elmondás, szavakkal való játék. Törekedtünk rá, hogy mindenki megtalálja azt a részt, ahol kapcsolódni tud.

• Az első 15 alkalom volt az, amikor művészetterápiás eszközöket használtatok?

Úgy volt felépítve, hogy az első 15 alkalmat mi vezettük Sacival. Törekedtünk arra, hogy minél több színű legyen ez a művészetterápiás kínálat. Ahogy az előzőekben már elmondtam, mindenki megtalálja azt, amiben ő kapcsolódni tud, ami érdekli, ami segíti az önkifejezését, segíti abban, hogy meg tudjon nyílni.

A képzőművészet - terápiás részben, amit nem használtunk, az egyedül a formázás volt. A montázst, kollázst használtuk, rajzolást, festést és közös képalkotást. A nyitó és záró körben az általuk készített képekkel fejezik ki, hogy milyen hangulattal érkeztek a foglalkozásra, illetve mennek el.  A mi művészetterápiás képzésünkben standardnak számító feladatokkal foglalkoztunk leginkább.

Voltak zeneterápiás elemek benne, zenehallgatás, amit nagyon élveztek. Amikor saját maguk zenéltek, mindenki kiválasztott magának egy hangszert és először saját magához, és érzelmi állapotához megfelelően játszott rajta és akkor mindenki bekapcsolódott, és végül közösen játszottunk. A másik, amit még nagyon élveztek, amikor valaki hozott zenét, arra mozogni a térben, kapcsolódni egymáshoz, vagy csak figyelni egymást mozgás közben.

• Melyek a legfontosabb témák a csoportban?

Fontos témák a csoportban a szülőkről való leválás, önállóság, ami az ő esetükben ki is tolódik, vagy egyáltalán nem történik meg. A másik a munka. Akármennyire is autisták, ők is szeretnének ugyanannyira a társadalom hasznos tagjává válni, mint ahogy más emberek. Ők is szeretnének dolgozni, megfelelni az iskolában, a munkahelyükön, ők is szeretnének saját életet. A harmadik markáns kérdés a párkapcsolat, ami szintén mindenkinek nagyon fontos. Nagy öröm volt látni, hogy a csoportban két párkapcsolat is kialakult, ami megmutatja a tagok számára, hogy lehetséges, megvalósulhat bárki számára.

• Milyen folyamatok indultak el ezáltal a csoporttagokban?

Egyfelől az, hogy saját magukkal jobban kapcsolódnak, tehát az önismereti folyamat erősen beindult náluk. Volt sok olyan kérdés, ami arra szolgált, hogy azt figyeljék meg, hogy mi játszódik le bennük, hogyan érkeznek az alkalmakra, milyen érzéseik vannak bizonyos helyzetekben.

Nagyon fontos volt, hogy keretet adjunk annak a művészetterápia segítségével, hogy hogyan fogadják el magukat válsághelyzetekben. Mindenkinek az életében előfordulnak válsághelyzetek, ahogyan az ő életükben is, csak az ő életükben ez fokozottabban. Mindenkinek van arra igénye, hogy ezt elmondja, elmesélje akár a legszörnyűbb történeteit, mert az ad valamiféle felszabadultságot. Az egyik csoporttagnak voltak bántalmazásos történetei. Sokszor vannak dühkitörései és a másik, hogy sokszor találta magát áldozat szerepben, például amikor az utcán belekötöttek.

A történetek megosztásával tudtak egymáshoz kacsolódni, illetve előhoztak belőlük a saját életükből hasonló történeteket, a saját életükkel kapcsolatos kérdések előjöjjenek. Például az egyik csoporttag előhozta azt, hogy a családjával nehéz, mert olyat várnak el tőle, amire ő nem érzi magát képesnek, akkor ezért ez több emberben is előjött ugyanez a kérdés. Többekben előjött hasonló érzés, történet, meg tudták osztani így egymással hogy ők például hasonló szituációban hogyan cselekedtek.

Nekem a legnagyobb csoda azt látni, miután ez az egy év eltelt, hogy mennyire megnyílt a csoport. Volt olyan, aki a kezdetekben alig beszélt, sokáig szorongó állapotban volt, csak állt, és szinte leülni sem mert, annyira meg volt rettenve. A legutóbbi alkalmon pedig már két fantasztikus dolgot mondott (amikor összeszedtük, hogy miért jó a csoportban lenni). Az egyik az, hogy az tetszik neki ebben a csoportban, hogy azt mondhatja, amit gondol. „Azt mondhatom, ami eszembe jut.” Ez áttörés volt. Megfelelési kényszer volt benne. Mindig attól félt, hogy amit ő elmond az rossz, azt, amit ő mond, azt nem fogjuk elfogadni. És ha ő azt mondja, hogy éppen semmire nem gondol, akkor mi azt fogjuk elfogadni. Ez hatalmas fejlődés volt ennél a csoporttagnál, hogy ki merte mondani. A másik, hogy retteget sok mindentől (harangozás, hipo…), igazából a haláltól való félelem van mögötte. Nagyon nehezen fogalmazta ezt meg. Amikor azt a témát jártuk körül az egyik alkalmon, hogy mit változtatna a későbbiekben és ő azt válaszolta, hogy ne féljen. Benne olyan fajta sorozatos szorongás, rettegés van… Viszont ő felismerte azt, hogy ez egy akadály számára, ami nehezíti a fejlődését. Számomra ez hatalmas dolog, hogy ő meg tudja ezt fogalmazni mostanra már verbálisan is. Mivel én láttam az egész folyamatot, például az imént említett fiúról nem tudtunk semmit, nem tudtuk, hogy mi van benne. De nem erőszakoltuk meg, hogy akkor „most mondd meg, hogy mi van veled”. Lett számára egy olyan közeg, ahol ezt ő önként elmondhatta, ahol senki sem forszírozta ezt. Most végig mehetnénk az összes csoporttagon, és azt mondom, hogy nekem ez megerősítés abban, hogy amit csinálunk, annak helye van.

Számunkra ez egy kísérlet volt, nem tudtuk, hogy a művészetterápiás eszközök, önsegítő csoport számára, autistáknak működik e.

• Hogyan alakult a csoport összetétele?

Az elejétől kezdve nyilvánvaló volt, ha nem 6 fő lesz a csoport, akkor én egyedül kevés vagyok. Az elején nagyon sokan jelentkeztek, nem tudtuk, hogy hogyan szűrjük őket. Döntenünk kellett. Vagy azt csináljuk, hogy képesség szerint szűrjük őket, és létrehozunk egy „elit”csoportot, jó képességű aspergeresekkel, vagy a spektrum legfelső határán lévőkből. És akkor velük csinálunk egy zártabb csoportot. Csak annak megvan az a veszélye, hogy akkor mi lesz a többiekkel, hiszen szórt képességgel jelentkeztek. Megszületett az a döntés, hogy jöjjön mindenki, aki jelentkezett, próbáljunk a spektrum széles sávján jelenlévő emberekből csinálni egy csoportot, ami egy sokkal nagyobb kihívás. Ekkor még nem volt garantálva, hogy ennek a csoportnak így, ebben a formában van e létjogosultsága.

Volt egy olyan tendencia a jelentkezők között az elején, hogy a jobb képességűek nem szerettek volna a rosszabb képességűekkel egy csoportba járni. Például emiatt vesztettünk el embereket, kettőt is. Nagyon sajnáltuk őket, mert nagyon értékesek voltak. Azonban jöttek helyettük újabb csoporttagok, különböző képességekkel. Bebizonyosodott, annak ellenére, hogy néha kinevetik egymást, mégis elfogadják a csoporttagokat egymást. Ezen alapszik az egész csoport működése, hogy elfogadjuk egymást, mindenki másban jó.

• Szerinted mennyiben más az önkifejezés az autistáknál?

Elájultam tőle, hogy mennyire fantasztikusan és szépen meg tudják fogalmazni a gondolataikat. Néha sokkal kifinomultabban és pontosabban, mint például én. Nagyon mély érzéseik vannak. Az lehet, hogy nehezen nyílnak meg és több idő kell nekik arra, hogy elmondják azt, ami bennük van.

Emlékszem, hogy volt olyan, amikor az egyik csoporttag fél órán keresztül beszélt magáról. Néztünk egymásra Sacival, hogy most leállítsuk, vagy ne állítsuk le őt. Féltünk, hogy hogyan fognak reagálni erre a csoporttagok, féltünk attól, hogy mennyire bírják ezt az egyfajta „túlpörgést”, hangulatingadozást. Azt láttuk, hogy sokkal jobban kezelik egymást ilyen állapotban, jobban elfogadják egymást, ahogy az úgymond „normális táradalom”. Egymással sokkal toleránsabbak. Sokat segített náluk, például az előbb említett csoporttagnál, hogy a csoport előtt beszélhetett, és ezt a csoport el is fogadja. Nem várt jó tanácsokat, hogy mit csináljon másképpen, csak az volt fontos neki, hogy ő ezt el tudja mondani valakinek, valahol.  Tehát azt érzem, ha van erre lehetőségük, hogy megnyíljanak úgy, hogy nem kapnak rögtön egy ítélkezést, helyreigazítást, bírálatot, akkor ez sokat segít nekik.

• Mennyire tud mélyülni a terápiás munka velük?

Volt olyan többször, hogy nagyon mélyre ment. Akkor fel is merült, hogy menjünk jobban bele ezekbe a helyzetekbe, mélyítsük e tovább, vagy maradjon meg olyan szinten, ahogy ők ezt a csoportba behozták. A szupervíziók során megszületett az a döntés, hogy mivel ez egy önsegítő csoport, az a cél, hogy maguk között is tudják továbbvinni a csoportot. Kvázi, ha önkéntesek vannak csak a csoportban, akkor is tudjanak erről beszélni. Megmaradjon az a helyzet, az a biztonságos közeg, ahol mernek erről beszélni. Ezért az a döntés született, hogy nem mélyítjük ezeket a helyzeteket. Igazából lehetett volna mélyíteni, de ahhoz egy felkészült szakemberre lett volna szükségünk.

Volt olyan, hogy az egyik csoporttag odajött hozzánk az egyik alkalom végén, hogy ő szeretne velünk külön is beszélni.  Az élete akkor egy olyan fordulóponthoz ért, olyan válságban volt, amit a csoport előhozott belőle, megosztotta a csoporttagokkal, viszont a csoportban már nem tudott tovább mélyülni. Van egy határ, amit elbír a csoport és van, ami után már szakemberhez érdemes fordulni. Nekünk csoportvezetőknek, és az önkéntesekre azért is van szükség, mert nekünk kell észrevenni, hogy mi az a pont, amikor szüksége lehet valamelyik csoporttagnak szakemberre.

Én azt látom egyébként, hogy nagyon intelligensen próbálják ezeket a nehézségeket helyre tenni. Ha őszinte a visszajelzés, akkor én ettől nem tartok, hogy rosszul sülhet el. Pontosan érzik, hogy minek van helye a csoportban és minek nincs. Nyugodtan lehet egy határt szabni, mert ugye nem pszichoterápiás csoport vagyunk. És nekünk vezetőknek is van egy kompetenciahatárunk. Mi gyógypedagógusok és művészetterapeuták vagyunk.

• Különös jegyek találhatók esetleg az autisták alkotásaiban?

A csoporttagokra jellemzően nincs. Ez inkább az intelligencián, kifejezőkészség-, képességen múlik. Mondjuk egy középsúlyos vagy egy enyhe értelmi fogyatékos, aki mellette még autizmusban érintett máshogy fogja természetesen magát kifejezni, de én tipikusan autistákra jellemző motívumokat, színvilágot nem tapasztaltam náluk. 

• Milyen speciális segédeszközökkel dolgoztok, ami megkönnyíti a velük való munkát?

Az elején nem használtunk segédeszközöket nagyon, nem voltunk ennyire strukturáltak, mint most. Egy bizonyos idő után tapasztaltuk, hogy valakinek megkönnyíti az alkalmat, így nekik és nekünk is segítség.  Közös megegyezéssel időmérőt (amit már nem használunk), babzsákot, heti lebontásban látják, hogy ki, mikor vezet alkalmat, és a flipchartra az alkalmak elején felírjuk a foglalkozás menetét.

Minden egyes dologról demokratikusan szavaztunk. Fontos, hogy minden döntést ők hozzanak meg. Gyakorlatilag megszavaztattuk velük, ugyanúgy, ahogy a kirándulásokat, amikről közösen döntjük el, hogy hova, mennyi időre szeretnénk menni. Ezek voltak első olyan feladatok, amiben nekik nagyobb részt kellett vállalniuk. Igazából itt kezdett a művészetterápiás csoport önsegítő csoporttá alakulni. Ebben a csoport szuperül teljesített.

• A kitűzött célok teljesültek?

Nagy kihívás volt az elején, igazából senki sem tudta, hogy hova fogunk eljutni. A folyamatban sem tudtuk, hogy mikor lesz ebből önsegítő csoport. Volt valamikor átlendülés, olyan szeptember körül, amikor azt érzékeltük a létjogosultságát, amikor ők elkezdtek csoportot vezetni és az önkéntesek is megjelentek. Addig annyira elképzelhetetlen volt számunkra, hogy ebből hogyan lesz önsegítő csoport. Most eljutottunk odáig, hogy egyre magabiztosabban vállalják a véleményüket.

Az, hogy ez az egész így is tud működni, ez megerősített abban, hogy létjogosultsága van ennek az önsegítő csoportnak. Az utóbbi hónapokban fantasztikus változásokon ment keresztül a csoport. Azt látom, hogy mióta az új helyre költöztünk, elkezdtünk tényleg önsegítőkké válni, itt már ők takarítanak, főznek teát és ők hozzák a feladatokat, a szabályokat is, tehát ők alakítják és tartják fenn az egész csoport működését. Fontos, hogy a felelősségérzetüket valahogy ki kell alakítani.

A helyzet az, hogy sokan otthon laknak, nem önállóak. Sokaknál a családtagok mindent megcsinálnak helyettük. Tehát van egy feltételezés, hogy ők nem képesek rá. Az állapotukból adódóan van egy túlféltés, óvás a családtagok részéről. És azt tudjuk, hogy ha feltételezzük valakiről, hogy ő nem képes valamire, akkor előbb utóbb arról bebizonyítjuk, hogy nem képes rá tényleg.  Kell bizalom ahhoz, hogy te képes vagy rá, hogy megcsináld.

• Köszönöm szépen!

Az interjút készítette: Szöllősi Katalin