Beszélgetés Kruss Sarolta művészetterapeutával

Az interjú helyszíne: Budapest, Kockacsoki – ÁLOM Alkotók csoportszoba

Az interjú időpontja: 2016. 03. 27. (15.00)

Az interjú alanya: Kruss Sarolta művészetterapeuta

• Hogyan kerültél kapcsolatba az ÁLOM Alkotókkal?

Művészetterápiát végeztem, eközben pedig autizmus szakirányon tanulok az ELTE - n és pont egy olyan élethelyzetben voltam, hogy nagyon szerettem volna csoportot indítani. Megláttam ezt a pályázati felhívást, és először önkéntesnek jelentkeztem. Megnéztem, hogy mi ez és úgy tűnt, hogy igény van rám is csoportvezetőként, és én ezt nagyon szívesen elvállaltam.

Igazából felcsillant a szemem. Talán most megtudom a kulcsot, hogy mi az, hogy autizmus és önsegítés. Érdekelt, hogy ezt a kettőt hogyan lehet összehozni. Afelé haladok, hogy hogyan lehet művészetterápiával fogyatékos embereknek segíteni, az autizmusban ezt hogyan is lehet jól csinálni, mert ezen a speciális területen igen nehéz.

• Mennyire speciális terület ez?

Nagyon, azt gondolom. Főleg azért, mert Magyarországon körülbelül 20 éve beszélünk autizmusról. A diagnosztika persze egyre jobb, de még mindig nem tudják pontosan a bio-neurológiai hátterét. Csak van egy tünetcsoport, amiben nincs egy darab, ami minden autistára hasonló, ugyanúgy jellemző lenne. Ez egy nagyon speciális terület, amit nagyon nehéz megállapítani.

• A művészet oldaláról hogyan látod, mennyire speciális az alkotás folyamata náluk?

Több szempont van, hogy hogy kapcsolódik a művészet és az autizmus. Van az, akinek iszonyatosan jó vizuális memóriája van és nagyon pontosan le tudja rajzolni azt, amit látott. A másik része, hogy a repetitív motoros manírokból sokszor kibillenti őket az alkotás, eszköz lehet a művészetterápiás módszer, technika. A harmadik találkozás autizmus és a művészet között, hogy magára az autizmusra, mint jelenségre hívja fel a figyelmet. Gondolok itt például az Autistic Art – ra, akik autista művészek munkáját használják fel.

• Milyen művészetterápiás eszközökkel és módszerekkel dolgoztok? Volt benned félelem az induláskor?

Komplexen használtuk a különféle terápiákat.

Elsősorban a zenét, aminek a célja az volt, hogy tudjanak együttműködni egymással, figyeljenek egymásra, ezáltal pedig erősödjenek a szociális kompetenciák, legalábbis a csoportban. Őszintén bevallva ettől féltem a legjobban, hiszen nem tudtuk, hogy kinek milyen szenzoros túlérzékenysége van. És akinek volt, még az is nagyon jól érezte magát abban a helyzetben. Van egy nagyon erősen érintett fiú a csoportban, aki minden pici zajra felkapta a fejét az első időben. Azt hittem, hogy egyáltalán nem fogja bírni, de még ő is nagyon élvezte. Mert ő ütögethette a dobot, és az nagyobb élmény volt, mint az, hogy milyen ingerek jönnek. 

A mozgást is használtuk. Hiszen akik nem olyan súlyosan érintettek, szeretik magukat spontán helyzetekben, kipróbálni magukat és fejlődni, amihez a mozgás kiváló teret nyújt. Ezeket is rendkívül évezték.

Használtuk a képzőművészet – terápiát, a vizuális alkotást. Azonban, ami az autizmusból fakad, hogy van olyan a csoportban, aki nem bírja elviselni a zsírkréta fogását, vagy a víz érintését. Ők mondjuk nem választották ezeket az eszközöket. Van olyan a csoportban, akinek a finommotorikája nem olyan jó, ő például csak fest, mert a ceruzával nem tud mit kezdeni. Folyamatosan azt tanuljuk az egyetemen, hogy mivel nagyon konkrét a gondolkodásuk, amikor lerajzol egy absztrakt dolgot, nem tudják kapcsolni a dolgot, hogy az az érzet, az az.  Nagyon jól kijött a csoportban, hogy a jobb képességűek, akik annyira súlyosan nem érintettek, ezt meg tudták ugrani. Akik súlyosan érintettek, ők azért nem.  Nagyon sokszor mindig ugyanazt rajzolták, van egy lány, aki mindig virágokat rajzolt, fákat, bármilyen téma volt. Emlékszem, életutat rajzoltunk. Nekik segíteni kellett, strukturálni kellett a lapot. Van egy lány, aki súlyosan érintett, plusz még értelmi akadályozottság is van és neki például nagyon nehéz volt megcsinálni. De a kevésbé érintetteknek, teljesen jól ment.

Úgy érzem, hogy az igazi áttörést a kincskereső című játék hozta meg, mely az egyik ismerősöm alkalmazta terápiás csoportokban. Pici tárgyak vannak, és egy kör alakú papírra kell lerakni ezeket a pici tárgyakat úgy, hogy tudja melyik ő. Az volt az instrukció, hogy helyezze el ő úgy maga köré ezeket a pici tárgyakat, ahogyan ő érzi magát a világban. Utána át kellett alakítania ezt a világot úgy,  hogy az komfortos legyen számára. Ez volt az áttörő alkalom, valahogy volt annyira konkrét a feladat, hogy megnyíltak és tudtak magukról beszélni.

Igazából komplexen próbáltunk mindent használni. Picit használtuk a drámát is, például, amikor receptet kellett felolvasni mindenféle érzelmi töltettel, az nagyon vicces volt. Nagyon pontosan, nagyon jól tudták, nem mint például én. Az enyémet nem találta el senki.

• Tudsz mondani olyan technikákat, amivel leginkább szeretnek dolgozni?

Inkább az határozza meg, hogy mit szeretnek és mit nem szeretnek, hogy mi az, amit tudnak manipulálni, mi az amit úgy érezek, hogy tudnak irányítani.

• Az összekovácsoló erőt a művészetterápia adta meg nektek?

Az első 15 alkalom arra volt jó, a zárt körös rész, hogy összekovácsolódjanak. Ez adta meg az alapját, hogy tovább tudjon működni a csoport és ténylegesen tudjanak egymásnak segíteni. Most is lehet látni a csoporton, hogy aki azon az első 15 alkalmas zárt csoportalkalmakon ott volt, azokkal sokkal jobban kapcsolódnak egymáshoz, sokkal jobban ismerik egymást és így sokkal jobban tudnak segíteni egymásnak, családiasabb hangulat van közöttük.

• Milyen folyamatok indulnak el a művészetterápiás módszerek segítségével az önsegítő csoportban?

Autizmussal élők csoportjában ez másként jött ki, mint mondjuk egy neurotipikus csoportban. Itt nem lehetett nagy mélylélektani dolgokat várni. Itt az tudott történni, hogy rá tudtak arra jönni a csoport tagjai, hogy nagyon hasonló problémáik vannak, hogy nincsenek egyedül ezekkel a problémákkal. És ez összetartást eredményezett.

Szóval nehéz a mélylélektanát nézni, mert sokszor az autizmusuk miatt nem is ismerik fel azt, hogy milyen érzés van bennük és nagyon nehéz számukra azt definiálni. A cél is az volt, hogy legyen egy csoport, ahol meg tudnak osztani dolgokat, és ehhez kellet ez a művészetterápiás rész, hogy biztonságban érezhessék magukat.

• Az önkifejezés mennyiben más a csoport tagjainál, mint más csoportokban?

Más mert, sokkal konkrétabban kell nekünk is beszélni, adaptálni kell a kommunikációnkat, ami sokszor nagyon nehéz, főleg amikor érzésekről beszél az ember. Mert például nekem sokkal könnyebb úgy beszélnem valamiről, hogy hasonlatokat, metaforákat mondok, azt ők nem biztos, hogy értik. Azt is éreztem ugyanakkor, hogy az, hogy autizmusban érintettek, az segítség is lehet. Mivel, erre a konkrét megfogalmazásra van szükségük, ezért amit felismertek, azt viszont iszonyatos pontossággal le tudják írni. Tehát van előnye meg hátránya is.

• Milyen jegyeket viselnek magukon az autisták alkotásai? Esetleg folyton visszatérő motívumok?

Félek igazából bármit is mondani ezzel kapcsolatban. Olyan volt, amit már az előzőekben is említettem, hogy mindig ugyanaz a téma visszatért egy lánynál a csoportban. Nem magában volt mindig ugyanaz az érzése, de mindig ugyanazt rajzolta. Én azt vettem észre, hogy sokkal szögletesebb dolgokat rajzolnak, halványabb színeket rajzolnak, de van egy fiú, aki viszont csak, kizárólag nagyon erős és élénk színeket használ.

• A csoporttal való terápiás munka során honnan, hova szeretnél eljutni?

A cél az, hogy ez a csoport évekig tudjon működni és biztos, hogy kelleni fog nekik segítség, de mindig egyre kevesebb. A cél pedig az, hogy mi meg tudjuk adni a csoporttagoknak azokat az eszközöket, amitől ők tudnak önműködőek lenni. De semmit sem lehet erőltetni. Én azt gondolom, hogy ez a csoport addig fog működni, ameddig igényük van rá. Itt persze megint bejön az autizmus, hogy ameddig van egy program, addig arra ők jönni fognak, mert benne van a heti rendjükben, és benne van a fejükben, hogy ez a program van. Ha ennek vége lesz, akkor élesen kell, hogy vége legyen és úgy, hogy akkor következő hónaptól ez nem lesz, hogy ne sérüljenek ebben.

Azt gondoltuk, hogy amikor megmondtuk nekik, mi csoportvezetők hogy mi már márciustól nem leszünk, azt gondoltuk, hogy majd problémák lesznek belőle. De mi elmondtuk az információt, hogy mi nem leszünk, és ezt az információt ők elkönyvelték. Nagy baj ebből nincs, csak jól kell kommunikálni.

Tehát az igazi célom az, hogy én ki tudjak lépni a csoportból és ettől még a csoport tovább tudjon működni.

• Mikor mondjátok azt, hogy ez a terápia sikeres volt?

Már az siker, ha jó élményeik vannak azzal kapcsolatban, hogy közösségben vannak. Nekem személy szerint már ez is nagy siker, nem az az első szempont, hogy önsegítők legyenek. Van egy fiú, aki körül senki nem volt, most pedig már elkezdett társasjáték klubba járni. Mert szerezett itt olyan tapasztalatokat, amik következtében most már bátrabb, szerezett olyan tapasztalatokat, amivel kicsit jobban be tud integrálódni a társadalomba. Sok kis siker van, amit mind nagyon jól meg kell jegyezni.  De hogy mi lesz, azt nem tudom. De azt tudom, hogy nekem már így is van sok apró sikerélményem.

• Köszönöm szépen!

Az interjút készítette: Szöllősi Katalin